Akkoriban pénztáros voltam egy pesti MÁV-állomáson. Korán hajnalban kezdtük a szolgálatot – vasárnap is -, sok volt az utas, egymás után mentek a vonatok. Ha volt egy kis szünet, rendbe kellett rakni a jegyeket, pótolni az eladottakat, és csak 10 óra után volt egy kis idő evésre, és kicsit felállni az ablakból. Reggel négyen dolgoztunk, de 10.05 után már csak egyedül voltam.
 
         Végre elfogytak az utasok, elment a vonat, kezem az alsó kisablakon volt, hogy lecsukjam, és végre reggelizzem. Éhes és fáradt voltam.
 
         Ekkor elém lebbent egy csinos, feketekosztümös hölgy, nagyszélű kalapban, fehér csipkeblúzban. A kifutott vonat után intve kérdezi, hová ment?
 
- Vácra – feleltem.
 
          Erre olyan káromkodásba kezdett, amely nem illett sem a ruhájához, sem női mivoltához, sem a vasárnaphoz, de egyetlen naphoz sem, és egyáltalán nem illett emberi szájba. Végül kimerülten azt kiabálta be:
 
- És mikor megy legközelebb?
 
- Tizenkettő húszkor – válaszoltam.
 
  Egészen az ablakig hajolt be, úgy kiáltotta be:
 
- Addig én mit csináljak?
 
  Furcsa nyugalom szállt rám. Felálltam, kinyitottam a felső ablakot is, és azt feleltem:
 
- Itt a csarnok ajtaján menjen ki szépen, és balra fordulva egyenesen az út végén áll egy kis templom: oda menjen be és imádkozzon!
 
         De már a függönyt berántottam, összecsuklottam, és csak ültem. Sokáig.
 
         Vasárnap volt. De már nem voltam éhes, sem pihenni nem akartam, csak ültem. Azután dolgoztam, hogy csak múljon mielőbb az idő… mindenki mehet templomba, imaházba, csak nekem kell itt ülnöm… és még ilyen beszédet is hallgatnom…
 
          A 12.20-ashoz már nyitottam az ablakot, elég sokan voltak, végre ritkult a nép, a vonat mindjárt beáll… - és akkor újra elém állt a feketekosztümös asszony.
 
- Mondja, miért küldött oda? – kérdezte egészen más hangon. – Húsz éve nem érdekelt engem se templom, se Isten, és most… - kezébe temette arcát, és sírt, rázta a zokogás. Az én szemem is könnyes lett.
 
         Lassan beállt a vonat. Rám nézett még kisírt szemmel, de már mosolyogva búcsút intett és futott a vonat után.
 
          Minden fáradtságom eltűnt, hiszen vasárnap volt, és éreztem, hogy ez a vonat más embert visz, mint a 10.05-ös vitt volna, ha eléri…
Szabó Rózsa
 
Péld. 11,30: Az igaznak gyümölcse életnek fája; és lelkeket nyer meg a bölcs.