Ezt olvassuk Dávidról, miután Betsabétól született fia meghalt: „Ekkor
fölkelt Dávid a földről, megfürdött… ruhát váltott, majd bement az Úr
házába, és leborult. Azután hazament, és… evett. Akkor ezt mondták neki a
szolgái: Miért tetted ezt? Amíg élt a gyermek, böjtöltél és sírtál, de
amikor meghalt a gyermek, fölkeltél és ettél” (2Sámuel 12:20-21). Miért
gyászolt Dávid keservesebben mielőtt a gyermek meghalt, mint utána?
Azért, mert a férfiak mélyen gyászolnak, de nem feltétlenül hosszan. Ha
egyszer valami véget ért, hajlamosak továbblépni. Ez problémákat
okozhat. A férfiak gyakran nem értik, feleségük miért nem tudja
elfogadni, hogy „ami megtörtént, megtörtént”, és miért nem lépnek tovább
ők is. Figyeld meg Dávid okfejtését: „Amíg a gyermek élt, böjtöltem és
sírtam, mert ezt gondoltam: Ki tudja, talán könyörül rajtam az Úr, és
életben marad a gyermek. De most, hogy meghalt, miért böjtöljek? Vissza
tudom-e még hozni őt? Én megyek majd őhozzá, de ő nem tér vissza hozzám”
(2Sámuel 12:22-23). A Biblia azt mondja, hogy Isten „megvigasztal
minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat
minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten
vigasztal minket” (2Korinthus 1:4). Dávid következő lépése sorsdöntő
volt. „Ezután megvigasztalta Dávid a feleségét, Betsabét…” (2Sámuel
12:24). Figyeld meg, nem azt kérdezte: „Mi bajod van? Mikor fogsz már
túllépni ezen?” Felismerte, hogy bár ő maga már gyógyulni kezdett, a
felesége még mindig szenved. A gyógyulási folyamat felgyorsul, ha együtt
érzel társaddal, és vigasztalod őt.
Kommentáld!