Pontosabban visszataláltam önmagamhoz, viszont ezzel együtt újjá is születtem.
Rég nem írtam, mert bezártam magam. Ez a cikkem arról szól, hogy nekem hogyan sikerült visszatalálnom és újjászületnem . Most végre kiírtam magamból és megkönnyebbültem.

  Ősz vége volt. Már azt sem tudtam eldönteni, hogy a külvilág milyen színekben pompázik, nem hogy a saját (én)képemet helyesen láttam volna. Nem tudtam ki vagyok és hová tartok. Nem volt erőm szinte semmihez, nem akartam emberek közé menni, csak otthon pihenni és nem csinálni semmit. Miért? Mert nem akartam elengedni azokat a dolgokat, amiket el kellett volna engednem.
Például. Egyes személyek komplexusaiból származó rám nehezedő problémákat. Képtelen voltam észrevenni, hogy megmérgezett. Szépen lassan átitatott, mint a méreg, először a testemen keresztül éreztem, hogy teljesen valótlan képet látok magamról, nem volt energiám, később eljutott a szívemig és összedőlt minden, ami ép. Időbe telt, nem is kevésbe. Hogy észrevegyem mi történt. Majd ringattam magam az illúziókban. Hetek múlván eljött az a gondolat, amikor azt mondtam, én ebből fel fogok állni. Tudatosan akartam, hogy ez a helyzet idővel helyre jöjjön.
Mikor az ember elveszít valakit, aki a Világot jelentette, pár hétig bezárkózik. Nem akarja elengedni, betegesen ragaszkodik a múlthoz. Mikor reggel felkel, sír, mert álmában még együtt voltak, aztán rájön, az már csak álom és nem a valóság. Rágódik, görcsöl, vajon felhív-e? Visszajön-e? Nos, miután ráébredsz, hogy az a személy tényleg - ahogy csak lehetett - kilépett az életedből, akkor pofára esel és idővel észre veszed, hogy ő nem mondta ki, mi miért lett úgy, de idővel, ha nem is tőle, fény derül az igazságra. Magyarul kérdést kapsz a miértre. Később eljutsz addig a pontig, hogy elfogadod, hogy így kellett lennie. Elveszítettem a számomra akkor a Világot jelentő embert, de ezáltal, hogy ő már nincs, tapasztaltam, fejlődtem, megtanultam nélküle élni. Egy idő után rájöttem, hogy tényleg minden rosszban van valami jó.