Wass Albert: Én és a világ...
Jegyezd meg jól,
hogy az igazi emberi előkelőség abban áll,
hogy nem csupán azt a munkát végzed el,
ami a magad életéhez kell,
hanem még egyszer annyit, hogy senkinek adósa ne lehess.
(Wass Albert)
Az ember jár-kel a
világban,…
és valamit keres.
De alighogy megtalálja,
már hasznot akar belőle,
és ezzel el is rontja
a dolgokat.
Mert a világ nem arra való,
hogy hasznot hozzon
valakinek.
A világ arra való, hogy szép
legyen, békés legyen,
jó legyen.
Hogy élni lehessen benne,
fáradsággal, de
haszon nélkül.
Mert az élet értelme
a szép.
És a haszon a
leghaszontalanabb szó,
amit az ember valaha is
kitalált.
Pedig ma már
annyira van vele, hogy
ha valami szépet meglát,
nyomban arra gondol:
mi hasznom lehetne ebből?
S ezért van az,
hogy amit ilyen céllal
fölépít, az hamarosan
le is dől.
Legtöbbször egy másik
ember dönti le,
aki irigyli a hasznot,…
Mikor a tavasz osztja csókjait,
S a zöld erdőkön napsugár ragyog,
Felébrednek a nedves pázsiton
Piciny, fehér kis földi csillagok...
A harmatcseppes rétek bársonyára
Fehéren hull ezer csillagvirág,
Felette lágyan elsusog a szellő,
S az erdő szélén intenek a fák...
Volt egyszer egy csillag... fényes... ragyogó
Ezüst sugártól tündökölt az ég,
Reggel is sokáig oltogatta
Erős fényét a kékes messzeség...
Egyszer meglátott messze valahol
Egy sápadt fényű testvér csillagot...
De elvesztette... s keserves bánatában
A horizonton végig vágtatott...
Aztán széthullott... ezer kis vadvirágra,
S a földre hullva többé nem ragyog...
A tölgyfaerdők pázsit szőnyegén
Keresik azt a sápadt csillagot...
Verseim piciny csillagvirágok,
S én egy olyan hulló csillag vagyok,
Ezer darabra tépve lelkemet
Keresem azt a testvér csillagot... 
Sok ezer év óta hullámzik velünk,
sok ezer év óta hullámzik velem.
Vízcseppek vagyunk,
jelentéktelen, szürke kis parányok,
mind, mindannyian.
Néha fent vagyunk, néha lesüllyedünk.
Tenger az élet.
Mindannyian keresünk mindig,
keresünk egy másik vízcseppet
a nagy, szörnyű óceánban.
Néha megtaláljuk.
Összesimulunk egy pillanatra,
aztán jön egy hullám és felkap,
vagy leránt a mélybe,
és mi keresünk,
keresünk újra tovább.
Minden csepp egy másik kicsi cseppet, a mérhetetlen,
szörnyű óceánban.Jaj, borzalmasan nagy ez az óceán
és egy vízcsepp olyan parányi benne.
Sok ezer év óta keresem már őt,
kis vízcsepptársamat,
és alig lelem meg néha-néha...
olyankor is egy pillanatra csak.
Háborog a vihar, röpít a hullám..
Voltam koldus, béna, nyomorék,
hazám a templomajtó...
ő talán királynő volt akkor
és garast dobott reszkető kezembe...
Császár is voltam...büszke, nagy, hatalmas...
ő talán rőzsét szedett valahol az erdőn,
de éppen akkor nem vadásztam ott,
mert dolgom volt,
más... fontosabb, nagyobb...
pedig akkor is csak azért éltem,
hogy megkeressem őt. Most is keresem.
Néha belenézek valakinek a szemébe...
aztán tovább megyek.
Nem ő volt, ez sem ő volt.
Néha belecsókolok valakinek a piros szájába...
aztán idegenül néz össze a szemünk...
ezt a vízcseppet sem én kerestem.
Valaki más. Néha összesimulunk,amikor sír a tangó...
kilessük egymás szíve dobogását...
aztán fáradtan lehull a kezünk. Tovább.
Egymás lelkébe belenézünk...
csókos éjjelek virágcsodáival teleszórjuk egymást...
aztán búcsút intünk és mosolygunk
hozzá... és keresünk,keresünk mindnyájan, mindig,
míg világ a világ.
Lehet, hogy megtalálom ebben a lázas,
furcsa életemben, amit ma élek.
Lehet, hogy nem.
Mindenütt, mindig csak őt kerestem.
Űz, hajt a vágy, hogy a szemébe nézzek,
mert régi magamat látom meg enne, páfrányos
erdők örökzöld csendjének meseóriását.
Hogy megszorítsam a kezét
és a lelkébe csókot leheljek,
szebbet, szentebbet, mint amilyent valaha
asszonyszájra adtam.
Egy pillanatra csak.
Aztán jöhet ismét a hullám,
leránthat a mélybe
vagy sugárszálon az égig emelhet...
valaki utánam csodálkozik...
Aztán lehetek harmatcsepp márciusi ágon,
lehetek százöles tengermélybe zárva:
Mindörökre őt fogom keresni
és ő engem fog keresni mindörökre.
Kommentáld!