Csillagmécses világánál jöttem Hozzád, Mária,
Fáradt fejem lehajtani, Vigasztalás Asszonya.
Hó-magányban, át az erdőn, Hold-ív vándora kísért,
szél a bükkösök sorával zsoltárhangokat cserélt.
Fölemelem tekintetem, keresem a fényedet,
amely könnyít éjszakámon, s forrásodhoz elvezet.
Szomjazó virágok arca, mitől mindig felderül
virág-ember árvasága, szeretetté fényesül.
Keresem a virágaid, száraz kórót tép a szél,
nyári vizek tükre-fodrán jeget kopácsol a tél.
Dermed idebenn is, látod, lelkem ékes hajlama,
oldozd sugaras kezeddel, Napba öltözött Anya.
És a szavak tőre élét tompítsd,
országunk szívét önfiától át ne döfje.
Gyűlöletnek késhegyét távoztasd e néptől messze,
Már eleget szenvedett.
Megalázva idegentől rótta csak az éveket,
melyek most már mély kongással jelzik, utunk hol vezet:
barbár vörös egek alól, s keresünk reményeket.
Még magányos erdeinkben zarándoklunk éjszaka,
ám az úton elénk sietsz, Reménységünk Csillaga.
Kitárod kék köpönyeged, hová bízón térhetünk,
miként elődeink hitték, öszetéve két kezünk.
Közbenjáró szavad által Szent Fiad, ki ránk tekint,
megbocsájtja vétkeinket, s megenyhíti mind a kínt.
Megnyitja a benső forrást, hitet támaszt, lelkeket,
és a sívó gonoszságban megőrzi az életet.
Kommentáld!