Egy fiatalember egymagában ült az autóbuszon. Kitekintett az ablakon.
  Alig múlt húsz éves, csinos, finom arcvonású fiú volt. Egy nő ült le a
  mellette lévő ülésre. Miután kicsit kedvesen elbeszélgettek a meleg
  tavaszias időről, a fiú váratlanul így szólt:

  Két évig börtönben voltam. Ezen a héten szabadultam, éppen úton
  vagyok hazafelé.

  Áradt a szó belőle, miközben mesélte, hogy egy szegény, de becsületes
  családban nőtt fel, és az a bűntett, amit elkövetett mekkora szégyent
  és fájdalmat okozott szeretteinek, akiktől a két év alatt semmi hírt
  nem kapott. Tudta, hogy szülei túl szegények ahhoz, hogy vállalják az
  utat és meglátogassák őt a börtönben, és azt is tudta, hogy túl
  tudattalannak érzik magukat ahhoz, hogy levelet írjanak neki. Mivel
  választ nem kapott, ő a maga részéről nem írt nekik többet.

  Szabadulása előtt három héttel tett egy utolsó, reménytelen
  próbálkozást, hogy kapcsolatba lépjen velük. Bocsánatukért könyörgött,
  amiért csalódást okozott nekik.

  Miután kiengedték, felszállt az első buszra, ami éppen a házuk előtt
  haladt el, ott ahol felnevelkedett, és ahol még most is élnek szülei.

  Szüleinek megírta, hogy megbocsátásuk jeléül egy jelet kér tőlük.
  Olyan jelet, amit jól lát az autóbuszból: ha még visszafogadnák őt,
  kössenek egy fehér szalagot a kert almafájára. Ha ezt a jelet nem
  látja, nem száll le az autóbuszról, és örökre távozni fog életükből.

  Az úti célhoz közeledve a fiút egyre nagyobb nyugtalanság töltötte el.
  Nem mert az ablakon kinézni. Biztos volt benne, hogy az almafán nem
  fogja meglátni a szalagot.

  Útitársa, végighallgatta történetét, majd udvariasan megkérte a fiút:

  - Cseréljünk helyet. Majd én figyelek az ablakból.

  Éppen csak néhány ház előtt haladt el az autóbusz, amikor a nő
  meglátta az almafát.

  Könnyeivel küszködve, kedvesen megérintette a fiatalember vállát:

  - Nézze! Nézze! Az egész fát szalagok borítják.


  Hányan lesik a te almafádat, keresik a megbocsájtás kis jelét rajta?
  Ne halogasd, menj és tüzd ki rá!!

  Állatokhoz hasonlítunk, amikor ölünk.
  Emberekhez hasonlítunk, amikor ítélünk.
  Istenhez hasonlítunk, amikor megbocsátunk.