Kaffka Margit: Tó-mese (1901.)
Zsombék fenekén, hínár sűrüjén
Ott alszik a mélyben a vízi legény.
Ott szélbe se hallani habsuhogást,
Csak néha, ijedve, ha zizzen a nád.
Míg fenn van a nap,
Nem csobban a hab,
Oly félve suhan, mert könnyű az álma
Gyöngyházcsiga-héjbul emelt palotába -
S megvetve az ágya van ifjú szívekbűl,
Megtépett, elkínzott leányszívekből.
Mert néha sóhajtva feljön a habbul,
Lányszívre vadászni a parton elindul,
Szép, ifjú alakba bolyong az erdőn,
Van, hogy a faluba, fonóba is eljön,
És hogyha lát
Tüzes szemű lányt,
Megrontja, megejti a vízi ember
Örvénylő, zivataros szerelemmel.
És hogyha ölelte, kitépi szívét,
Elhozza, lehozza a mélybe szívét.
De egyszer a parton, hogy lopózva megyen,
Ott ült kövön a csudaszép idegen.
A szeme acéltükör, a karja fehér,
A könyje omolt... és nem tudta miér'...
Mégis kacagott
És nézte a habot,
Még futni se indult, - amíg közel ért,
Elvárta, bevárta a vízi legényt.
Az félve ölelte, kereste szívét
S nem lelte, - sehol se találta szívét.
Oh mondd te! Ki vette a szívedet el?
Vagy tán nem is volt neked sohse? Felelj!
Szólj, merre keressem a szívedet?
A világ végére is érte megyek,
Szólj, meglelem én!
Te szép, te szegény!
Csak jöjj te le hozzám, ott van szív elég,
Mind neked adnám. De maradj! Hova mégy?
És indul a lány keresni szívét,
A messze hagyottat, az árva szívét...
S azóta a mélyben, hínár sűrüjén,
Gyöngyházpalotában a vízi legény
Nem alhatik, ah olyan szörnyű az álma
Gyöngyházcsiga-héjbúl emelt palotába.
Feljön a habbúl,
Sóhajtva elindúl
És bolyongva az erdőn mind szerte kiált,
Keresi az acélszemű, hókarú lányt,
Mert annak sohase látta szívét,
Elvette előtte - más a szívét.
Kapcsolódó hírek:
Csak egy történet
Csak egy vers
Hűsítők Mindenkinek szeretettel...
A négy gyertya története