Volt egy kedves ház Bethániában, ahol az Úr Jézus mindig szívesen időzött, ahol sokszor felüdült, ahol nagyon szerették. Mária, Márta és Lázár laktak itt.

  Lázár egyszer súlyos beteg lett. Testvérei nagyon aggódtak életéért. Tudták, hogy az Úr Jézus a közeli falvakban tanít, ezért üzentek neki:

- Uram, gyere, mert akit szeretsz, beteg.

- Ez a betegség nem halálos – üzente vissza az Úr Jézus -, hanem arra való, hogy dicsőítessék Istennek Fia.

  Az Úr nagyon szerette ezt a három testvért, mégis még két napig maradt azon a helyen.

  Hogy várhatta Őt Mária és Márta! Biztatták egymást:

- A Mester hamarosan itt lesz, és segít majd! Meggyógyítja testvérünket! Hiszen annyi embert meggyógyított már! És hogy szereti Lázárt! Biztosan időben érkezik, hiszen tud a betegségéről.

  Milyen csalódottak lehettek, amikor Lázár meghalt, és az Úr Jézus nem érkezett meg! Miért történhetett ez így? Miért nem indult az Úr azonnal? Miért hagyta kínlódni a testvéreket? Hiszen ott volt közel! Mikor átvette az üzenetet, még két napig ottmaradt, és csak akkor indult útnak, mikor Lázár már meghalt.

  Mikor Bethánia határába ért, várt. Márta szaladt rögtön, mikor hallotta, hogy Jézus megérkezett.

- Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg az én testvérem! De most is tudom, hogy bármit kérsz Istentől, megadja néked!

- Feltámad a te testvéred! – biztatja őt az Úr.

- Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon… - feleli csüggedten Márta.

- Én vagyok a feltámadás és az élet! Aki hisz énbennem, ha meghal is, él! És aki csak él, és hisz énbennem, soha meg nem hal! Hiszed-é ezt?

  Márta nem érti az Úr beszédét. Pedig csodálatos kijelentés ez! Aki hisz az Úr Jézusban, az nem hal meg! Az akkor is él, ha a teste nem létezik többé. De a tulajdonképpeni lénye, a lelke az örökké élni fog!

De egyet felismert Márta:

- Tudom, hogy te vagy a Krisztus, az Istennek Fia, akinek megjelenését ígérik a próféciák!

  Azután szalad gyorsan Máriához:

- A Mester itt van és hív téged! (Milyen csodálatos mondat!)

  Az Úr még mindig a falu szélén várt…

  Mária azonnal az Úrhoz siet:

- Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg az én testvérem! – mondja zokogva. És sírt mindenki, aki velük volt. Benne volt szavaiban a tört remény, a csalódás, a fájdalom.

  Az Úr Jézus is igen megindult lelkében.

- Hova helyeztétek őt? – kérdezte halkan, és könnyekre fakadt Jézus. Mélyen együttérzett a szomorkodókkal, érezte az emberek fájdalmát szerettük elvesztése miatt, a reménytelenséget, a hitetlenséget és a ki nem mondott csalódást.

  Többen összesúgtak:

- Mennyire szerette őt! Nem tehette volna meg, hogy Lázár mégse haljon meg? Hiszen annyi csodát tett, a vakok látnak, bénák járnak, mennyi beteg meggyógyult! De hát Lázár már halott. Rajta már nem lehet segíteni…

- Vegyétek el a követ a sír elől! – szól Jézus.

- De Uram, már négy napja meghalt! – sikolt Márta.

- Nem mondtam-é néked, hogyha hiszel, meglátod az Istennek dicsőségét? – korholja szelíden, szomorúan Mártát. Majd imádkozik: - Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál! Tudtam, hogy mindig meghallgatsz, csak a sokaságért mondom, hogy megtudják, hogy te küldtél engem!

  Az ima hangjai elcsendesedtek… Jézus erős hangon kiáltotta:

- Lázár, jöjj ki!

  Mindenki döbbenten, néma félelemmel mered a sír szájára. Mi lesz most? Vajon a halál is engedelmeskedik Jézusnak? Megtörténhet ez? A hőség ellenére is összekoccannak a fogak, összebújnak az emberek. Várnak… Várnak valami rettenetest, valami hihetetlent…

Ijedten kapnak egymás után, mert botladozó léptekkel, gyolcsba tekerve megjelenik a halott. Azazhogy már újra él! Csoda történt! Csoda!

- Oldozzátok le róla a lepleket, és hagyjátok menni! – utasított Jézus.

   Mária és Márta szalad is már, kibontják testvérüket, ölelik, támogatják, szeretgetik. Hát mégsem hagyta őket cserben a Mester! Hát mégis gondja van rájuk! Nem a halálé az utolsó szó! Hiszen Ő mondta, hogy Ő az élet! Az élet Ura! Márta is érti már az Úr szavait: Aki hisz, ha meghal is, él! Aki hisz, az soha meg nem hal! Csak hinni kell! A Megváltóban, a Messiásban, az élet Urában! Csodálatos! Tekintetük hálásan simogatja Jézus arcát, szívükben a szomorúságot áradó öröm váltja fel.

  Sokan hitték el aznap, hogy Jézus valóban a Messiás. Akárhányszor Lázárra néztek, újra átélték azokat a perceket, érezték Isten csodálatos hatalmát, és szilárdan meggyőződtek róla, hogy Jézusban valóban eljött a várva-várt Krisztus!

  De nem örült mindenki. A főtanács összegyűlt, hogy tanácskozzanak Jézus felöl. A papifejedelmek, az írástudók hatalmukat, befolyásukat féltve kovácsoltak terveket Jézus ellen. Meg kell ölni! Meg ezt a Lázárt is! Akkor nem a pusztába siet a nép Jézust hallgatni, hanem újra a templomba, és minden úgy lesz, mint régen. Meg is született a főtanács ítélete: „Jobb nékünk, hogy egy ember haljon meg a népért, és az egész nép el ne vesszen!” – hirdette ki Kajafás. És mivel abban az évben ő volt a főpap, tudtán kívül jövendőt mondott. Az Úr Jézus valóban azért jött, hogy meghaljon az övéiért, hogy azok el ne vesszenek…

  Talán mi is érezzük néha, hogy sürgős segítségre lenne szükségünk. Olyan bajba kerültünk, hogy már csak Isten segíthet. Mégis ez a segítség egyre késik… Elfeledkezett rólunk az Úr? Már nem szeret? Miért engedi a dolgokat így történni? Miért nem szabadít meg mindjárt? Miért hagyja, hogy elepedjen a lélek?

  Mert valami olyat akar mutatni, amit eddig nem értettünk. Olyat, amit nem fogunk másképpen megérteni, mint fájdalmas próbák árán. Mégis bízzunk benne! Akkor is, ha úgy látszik, hogy már minden veszve van! Hogy már minden segítség elkésett! Tudjuk, hogy ő Úr a helyzetünk felett, kezében tartja életünket! Ő még most is tud segíteni! „Hiszed-é ezt?”