A FÖLD NAPJA ALKALMÁBÓL!
Helen Mallicoat: FÖLD ÁLMA - A GÖMB
Kezdetben volt egy nagy korong
Lent a föld lapos s fent a csillagok
Alattunk lent az ördögök
Felettünk fent az angyalok
Így játszadoztak az emberek
Éltek és álmodtak, mi mást lehet
De néhány kíváncsi ezek felett
Valami újat keresgetett
Mert nem hitte el hogy nem lehet
A korong széléig merészkedett
Hátukon egy-egy nagy hátizsák
S csak gyűlt bele lassan az igazság
Mely súly alatt a korong szélei
Elkezdtek lassan gömbbé hajlani
Így hát egy helyre gyűlt a sok kíváncsi
Most együtt kell valami jót csinálni
Mert az angyalok fáztak az űrben fent
Az ördögök unták a pokolban lent
Hát összegyűltünk a felszínen
Hisz békésen elférhetnénk ennyien

2015. április 22. – Szerda

   Kafarnaumban így tanította Jézus a sokaságot: „Én vagyok az élet  kenyere.
   Aki hozzám jön, nem éhezik többé; és aki bennem hisz, nem szomjazik  soha.
   Megmondtam nektek: Bár láttok engem, mégsem hisztek. Minden, amit az  Atya
   nekem ad, hozzám  jön. Aki tehát  hozzám jön, nem  utasítom el. Nem  azért
   jöttem le  a mennyből,  hogy  a magam  akaratát cselekedjem,  hanem  annak
   akaratát, aki küldött engem.

 Túrmezei Erzsébet

Lélek, én lelkem, hogyha ismernélek!
Ha bejárhatnám a határidat!
- Neki indulok s olyan szövevényes...
a folyamain nincsenek hidak. -
Ha ismernélek, s tudnám, mihez kezdjek!
Mélységeidből titkok integetnek.

Lélek, én lelkem, mért vagy nyughatatlan?
Megfélemlítőn zúgsz, morajlasz folyvást.
S én idegenül önbirodalmamban,
remegve tartom kezemben a kormányt.
Koldus királyod, mit tegyek veled?
Merre keressek segítő kezet?

Lélek, én lelkem, hol van az a Mester,
Ki téged ismer, minden titkodat?

Sudár Szilvia

A világon mindennek van szíve,
De a világnak még sincs szíve.
Mindegy az, hogy ember, vagy
Talán valami más, mind szívtelen.

Hiszen bántják egymást,
Pedig nem kéne ezt tenniük.
Hiszen elárulják egymást,
Pedig nem kéne. Nem bizony.

A családoknak nem szétesni,
Hanem összetartania kéne.
A gyengéket megvédeni,
Nem pedig eltiporni kéne.

A tündérek békessége...

Van egy világ, hol a valóságban
Még sohasem jártam,
De a legszebb álmaimban néha rátaláltam.
Ott sosincs viszály, örök béke honol,
Tücsök énekére, madárdal válaszol.
Évszázados fák közt hűs patak csordogál,
Napsütötte tisztáson tündérpalota áll.
Virágillatú szél borzolja hajamat,
Arany napsütésben csillámok táncolnak.
Amerre csak nézek, minden mosolyog rám.
Egy lelógó faág megérinti ruhám.
Bár csend van, de lelkemben egy dallam felcsendül,
Úgy érzem a gondom, tőlem messze kerül.