Egy néger kisfiú nézte a léggömbárust a vásárban. Az árus jó üzletember lévén eloldozott egy piros lufit, amely felszállt a magasba, és egy sereg reménybeli fiatal vásárlót vonzott oda.
Aztán felengedett egy kéket, majd egy sárgát és végül egy fehéret is. Egymás után felszálltak a magasba, mígnem eltűntek a szem elől. A kis néger egy darabig álldogált egy fekete léggömb előtt, majd megkérdezte:
- Uram, ha elengedné a feketét is, az is felszállna olyan magasra, mint a többi?

Téged kereslek!

Rád találtam, de elvesztettelek!
Azóta is csak Téged kereslek...
Járom az utat, a végtelent,
Hátha valahol rád lelek!

De eddig sehol se találtalak,
Pedig hidd el, mindennél jobban akarlak...
Álmomat sosem fogom feladni,
Életem végéig téged foglak keresni!

Bejárom érted, ha kell, az egész világot,
Hisz Te vagy, kire szívem
mindig is vágyott!

Igaz történet egy átlagos nőről, akinek nem átlagosan végződött a szerelmi élete

Valóban nem figyelt fel rá senki, hiszen sem külsőre, sem belsőre nem volt különleges teremtés. Ha eltűnt volna, nem nagyon vették volna észre, ha ott volt valahol, nem sok vizet zavart. Nem volt kisugárzása, csengő nevetése, vagy szuggesztív nézése, nem tudott jókat mondani, vagy frappáns válaszokat adni. Az egész élete is idomult ezekhez a külső és belső tespedtséghez.

A világ körül

 Egy magas fa legszélső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.
-Miért nem hintázol velem? - kérdezte a szellőcske. -Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást! A falevél erre sírva fakadt. -Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom.

.’

"Kockáztatnunk kell - mondta. Csak akkor érthetjük meg az élet csodáját, ha hagyjuk, hogy a váratlan megtörténjen. Isten mindennap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk mindent, ami boldogtalanná tesz. S mi mindennap úgy teszünk, mintha nem vennénk észre ezt a pillanatot, mintha nem is létezne, mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap, és semmiben sem különbözne a holnaptól. De aki résen van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot.

Zelk Zoltán: Ez már az ősz


Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök,

dalt próbál szegény, a füvek között.

Szakad a húr, szétfoszlik a vonó -

nem nótaszó ez már, de búcsúszó.


Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.

Közelg a rozsdaszínű áradat.

Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött -

elnémul a rigó, el a tücsök.


Mily korán jő, mily korán tör felénk -

hogy kortyolnánk még a nyár melegét!

Be üres is volt idén a pohár,

be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!