Őszi versek 

Őszi képek

Borongó felhők árnya hull

már az Égbolt füst színű öblébe,

ébredő hajnali fény

gyöngyöző fuvallatán hideg

lehelet szövi lég-takaróját.

Lassú tél-álomként simul

az elmúlás a holnap ölébe,

gyermekként vacogó éj

arcára szórva ónos, rideg

csókját. A szerelmes, andalgó nyár

elillant, mint egy távoli emlékbe

zuhant pillanat.

Helga 23 évesen ismerte meg a szerelmet. Jól nevelt, jó családban élő, rendes lány volt. Dolgozott, tanult és soha nem volt vele semmi probléma. Szinte átlagos lány volt.

De nem annak a férfinak, aki beleszeretett. Andor másnak látta őt, egy istennőnek. Neki az is volt. A nagy Ő. Már az elején tudták, hogy ők egymásnak lettek teremtve.

Lángoltak egymás társaságában, biztosan tudták, hogy ők együtt öregednek majd meg. De ahogy a mondás tartja, ember tervez, Isten végez.

Volt egyszer egy olyan fa,amely egy kisfiút szeretett.A fiú mindennap meglátogatta.Leszedegetett leveleiből koszorút font,hogy eljátssza az erdők királyát,felmászott törzsére,és ágaira akaszkodva hintázott.Evett a gyümölcséből és bújócskázott lombja között.Amikor elfáradt,a fa leveleinek árnyékában aludt el,mialatt a lombozat altatódalt susogott.A kisfiú kis szÍvének teljességével szerette a fát.És a fa boldog volt.De az idő múlt,a fiú pedig növekedett.Amikorra felnőtt,a fa gyakran maradt magára.Egy nap azután a fiú újra meglátogatta a fát.

A házasságuk első napján az újdonsült feleség és a férj megbeszélték, hogy senkinek nem nyitnak ajtót…

A házasságuk első napján az újdonsült feleség és a férj megbeszélték, hogy senkinek nem nyitnak ajtót.Hamarosan azonban csengettek, megérkeztek a férj szülei látogatóba.A férj és a feleség egymásra néztek, a férj ki akarta nyitni az ajtót, de mivel megállapodtak, nem tette meg, így a szülei elmentek.Kicsit később, ugyanezen a napon a feleség szülei jöttek, a feleség és a férj egymásra néztek, és bár volt köztük egy megállapodás, a feleség könnyes szemmel suttogta: “Nem tudom ezt tenni a szüleimmel” – és kinyitotta az ajtót.A férj nem szólt semmit.

Gyerek voltam még, annak is aprócska.
Egyéb játékom nem volt, csak egy ócska,
vén hegedű, mit poros nyugalomban
leltem a lomban, valamely sarokban.
Az Isten tudja,ott ki felejtette,
hol porlad a kéz, amely odatette.
De megörültem én neki felette,
bár nem is sejtém, mire való vóna.
Mellette nyűtten hevere vonója.

Még nem zúzmara, csak az első, őszi dér,
egy régi szeptemberről édeset mesél,
még messze a készülődő fagy és a tél,
de kályhámhoz telepszik a behorpadt tér,
elmentek a fecskék, házamon denevér,
kertemben kókadt a szegény kis pipitér,
rám koppan a dió, hullik a falevél,
szőlőt rohaszt eső, dézsmálja seregély,
a nagy barna bánat, a szívemig elér,
de semmi sem erősebb a kis embernél,
füvet suhint kaszám, kezem töri a nyél,
már korán este van, megnyúlik az éj,
a napfény is eloson, mint aki már fél,
az életem nem egész, már csak nem is fél,
nép szava zavaros, a színvonal sekély,
a logikát lenézik, a hatalom kevély,
a megértés felszínes, de a harag mély,
nem ijeszt szakadék, össznépi meredély,
látom a kiutat, van itt még száz esély,
amíg pirosan, forrón csörgedezik vér
ereimben, nem csíphet meg mihaszna dér.